KÉT BARÁT
Karácsonyi összejövetel. A nagy asztal köré rendezett családtagok a reggeli óta éhesen várják a dús estebédet. Mindenki eljött aki számít, a legkisebb és a legnagyobb is. Az teljes rokonság ott ült az ebédlőben lévő kis kemence és a családi légkör melegségétől kellemes közérzettel.
Kint a hidegben már sokkal jobban érzem magam. Idekint a ház melege után, a kelleténél jobban vacogok. De nem baj. A hideget szeretem.
Ahogy kilépek az ajtón és a lépcső aljára érek, megpördülök és kérdőre vonom.
- Mit akarsz? - kérdeztem
Az árnyalak kis híján fellök a lépcső adta lendülettel. Elsuhan mellettem, mintha ott sem lennék.
- Hé te! - szóltam utána
Kérsz egy szálat? - és nyújtottam felé a Moon dobozból lazán kilökött cigarettát.
A kedves unokatesóm nem hagyna ki egy ilyen remek alkalmat arra, hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét. Azzal megállt, majd lassan rám nézett. Engem bámult halott képpel. Nagyot sóhajtott, ami hatalmas lehelet formájában tört elő belőle.
- Kösz...De te nem dohányzol.
- Én nem is... - hogyan is értené meg ennek filozófiáját?
Ezek után meg sem állt az utcáig. Ha nem sietek utána, talán ott is hagyott volna. Vajon mi lehet ilyen sürgős neki? Nem is, inkább: Mi az, amit a romlott agya forral abban a sötét fejében? Igen, így jó.
Az utunk további fele komor csöndességbe fordult. Furcsának találtam, de belőle bármit kinézek. Senki sincs az utcán. A házak udvaráról figyelnek páran, egy-egy kutya ránk mordul, de egyébként síri csend uralkodik. Általában nem zavarna, de most az őrületbe kerget - Miért vagyunk mi itt? – kérdezgetem magamtól. De a házak megfelelő ütemben tűnnek el a hátunk mögött, ezért nem panaszkodhatok.
Elhagyjuk az utolsó házát is. Az utca végén lévő emelkedőn vasúti átjáró van sorompókkal felszerelve. Egy pillanatra azt hiszem megállunk a villódzó fényben, de kócos barátom csak nem bír megállni. Tovább megy a földúton a sötétség felé. Sötét elméjét vonzza a sötét...áh az előbb jobban ment...
- Megjöttünk. Az utca végén, a sínek alatt, még a hold sem világít, francot sem látok,
nyögd már ki mit akarsz!
- Arra. - mutogatott hasztalanul maga elé, majd előre ment
Van ott egy fa. A patakra dőlt. - erre megtorpantam
Na mi van, csak nem félsz?
- Tőled ki fél?
- ...pedig nem ártott volna
Az ösvény mellett ott volt a kidőlt fa, ahogy mondta. Felmásztunk rá és nagyjából két méterre álltunk egymással szemben. Hasonlóan átlagos magasságú, mint én. Se nem alacsony se nem magas. Pontosan 200 nappal vagyok fiatalabb nála, habár nem sokkal, de én vagyok a magasabb, ami egyedül őt zavarta.
- Jól van. Most már itt vagyunk, a háttér is tökéletes, áruld el mit akarsz vagy itt
hagylak a fenébe!
- Ma este meghalsz.
- Persze!...Oké...Látod ha rendesen beleéled magad, egész hatásos tudsz lenni, csak
így tovább haver.
Felé kacsintottam és próbáltam megveregetni a vállát persze csak óvatosan.
- Na szevasz!
Azzal hátat fordítottam és intettem neki. Az ösvény felé vettem az irányt...
- MEGÁLLJ! - tört ki belőle
Vonszold vissza a nyamvadt segged!
Ez meglepett, sosem hallottam ilyen őszinte indulatot tőle.
- Elmondanád, hogy mégis mi okom lenne rá? - félig visszafordulok és kérdőn kitárom a
kezemet
- Nem érsz haza. Nincs annyi időd.
- Mit makogsz?
- Megmérgeztelek bucikám. - mégis ki használ ilyen kifejezéseket?
Ez egy rossz vicc. De mégis, mire készül ez az alak? Ezzel lehervasztotta örökös mosolyom. Ez már nem vicces. Egészen eddig nagyban lapított, pedig általában be nem fogja a hülyeségeit.
- Áh! Tudod ez...ez már egész hihető volt. Bravó! De tudsz te ennél jobbat is.
Nehéz lépéssel kerülök vissza a vastag fatörzsre:
- Halljam, hogy követted el?
Felhúzom a kabátom ujjait. A nyitott bőrkabátomat a csípőre tett kezemmel tartottam vissza. Ez a legvagányabb beállásom, tökéletesen támogatom vele a számonkérésemet. Nem érdekel, hogy majd megfagyok, ez csak még határozottabbá tesz. Ráadásul ma csak egy pólót vettem fel. De nem vacogok, most nem szabad! Kíváncsian várom ezúttal mivel állt elő, ez a majom.
- A sakktábla, amit annyira szeretsz. Az volt az. Direkt neked lett készítve. Emlékszel?
Nem apróztad el, az egész tálcát elvetted, senkit nem engedtél a közelébe. Megállás
nélkül tömted magadba, mintha szándékosan mérgezted volna meg magad. Nevetséges volt,
mennyire terv szerint ment minden.
Komor arccal meredtem a vigyorgó unokatestvéremre.
- Te hülye barom! Abból más is evett! - mutattam felé
Egy percre abba hagyta a vihogást.
- Az ellenanyagot a mérgezés előtt kell beadni. Órákkal a parti előtt, mindenki megkapta a
kötelező oltást.
Kivéve...persze...téged. A válasz tehát: nem! Te abnormális...
- Tudod, nyomorult dolog valakivel így végezni. Egy aljadék vagy, de még mindig maradt
valami, ami nem világos.
- Mondd csak.
- Miért sétáltál ki az erdő közepére az emberrel, akit megöltél? Nem félsz hogy gyanúba
kerülsz, ha én itt meghalok?
- Ja...Csak annyi, hogy itt ástam meg a sírodat a közelben. Arra gondoltam közel is van,
a föld is jó puha. Ugye megérted, hogy nem akarlak hurcolászni utána? Tökömnek van ideje
és energiája erre. Egy hullát cipelgessek neked jobbra-balra az éjszaka közepén?
Mindjárt indulunk.
- Ha eltűnök keresni fognak, nem zavar?
- ENNYIRE NEM GONDOLTAM ÁT BAZDMEG! KURVA ÉLETBE MÁR!! FRANCÉRT KELL ITT OKOSKODNI!!!
- ...bocsi öregem. Ez mégiscsak egy gyilkosság, ha gondolod segíthete-
- DÖGÖLJ MEG!
- Igen, már megöltél. Emlékszel? - mosolyt erőltettem magamra -
Gond letudva. Mikor is indultunk el?
- NEKED VAN ÓRÁD FASZKALAP!!...
Oké-oké, higgadjunk le. – mondta majd hátra simította rakoncátlan tincseit
- A nyugalom szobra vagyok. Szeretnél mondjuk...sétálni?
- Indulj... - biccentett felém
A patak mentén haladtunk. A hangulat már nem volt olyan feszélyezett. Bevallotta bűnét, megnyugodott. De valahogy mindketten megkönnyebbültünk ettől.
- Láttad a Trópusi vihart? Ben Stiller, Jack Black, Robert Downey Jr...
- Sorolhatod őket, nem ismerem a színészeket.
- Volt benne egy jelenet, amikor a szigeten az a baromi idegesítő robbantás specialista
megkérdezte a háborús veteránt, tudja-e mi a neve annak a baró stukkernek, ami nála van. Erre az öreg:
„Nem tudom mi a neve, csak azt tudom milyen hangja van, amikor embert öl.”
- Igen, na és? Ez miért fontos most?
- Nem tudom. Csak eszembe jutott...
Arra?
Volt egy ösvény fel a sínekhez. Meredek és keskeny volt, egy köves kis utacska, ami hamar felvitt minket a tetőre.
Szép látványt nyújtott a világító városka, még ha nem is látszódott teljes egészében.
- Hűvös a szél, azt hiszem esni fog. - ebben a pillanatban fenemód költőinek éreztem magam
- Gyere.
- Oda le?
- Igen! Menjünk légy szíves, ne állj meg a síneken!
Lenézek a mélybe. A domb másik oldalán nem volt levezető út. Óvatosan ereszkedtünk alá. Elég volt egy rossz lépés...
A tornacipőm talpa rögtön megcsúszik a köveken. Elindulok lefelé, gyorsabban mint szeretném. Hátra fordulok, hogy megkapaszkodjak a növényzetben, de akkor hirtelen megakad valamiben a lábam. Elvesztem az egyensúlyomat. Az egyik percben a levegőben kapálóznak a kezeim, a másikban a hátam nagy erővel a földhöz csapódik, majd egy hátra bukfenccel elterülök a domb alján, a patak mellett.
'Gratulálok' - mondta a rohadék belső hangom.
Inkább a víz csobogását hallgatom...Közben a társam leereszkedik mellém, persze finomabban. Aztán így szól:
- Gratulálok! - és a tesóm is...megint igen jól szórakozott rajtam.
A hátamat fájlalva felülök:
- Hé! Ne nevess rajtam! - ellenkező esetben persze én is kinevetném
- Hallod! Ezt tanítani kéne. - és tovább nevetett, mintha muszáj volna
Amikor megunta végre, odalépett hozzám:
- Na gyere. - befeszítette jobb karját és segítőkészen felém dőlt.
A sin másik oldalán, lent a dzsumbujban haladtunk. Szánalomra méltó kis út volt ez, felé görnyedt mindenféle haszontalan giz-gaz. Az arcom elé teszem a kezem, a visszacsapódó ágak ellen. Attól félek, hogy a tüskék kiszakítják a kabátomat.
- Itt még sötétebb van. Te direkt választod ezeket az utakat?
- Arra célzol, hogy a sötétben elevenebb vagyok? Igazság szerint, mostanában tényleg
hidegen hagy a sötétség. Mond hogy éjszakai lény vagyok...nem érdekel, én szeretem.
Különben nem kéne kritizálnod a zsenit, aki végzett veled. Múltkor még itt volt...
- Egy izé? De amúgy ha olyan zseni vagy miért nem tudod merre kell mennünk?
Szerencsére hamar kiértünk onnét. Közben rendesen neki állt havazni. Összehúztam magamon a kabátot és megigazítottam a kalapom. Ölbe szorított kezekkel mentem tovább.
Hamarosan elértünk egy foghíjas kerítéshez. Öreg rozsdás drótkerítés volt, régesrég elvesztette feszességét. Néhol csak úgy elterült, mondván: „Kerülj beljebb!” - az évek alatt tehát igazán barátságossá vált.
Belépve romos kőtömbök emelkedtek mellettünk. A temető rég használaton kívüli volt. A sírkövek megdőltek vagy összeroskadtak saját súlyuk alatt. Gondozatlanul terültek el a sírok, buja növényzet nőtte be őket. A falu szélén lévő ódon temetőben évtizedek óta nem hantoltak el halottakat.
Hirtelen szörnyen rossz érzés fogott el. Az éjszaka közepén egy temetőben. Úgy éreztem halott testeken taposok, hogy tudják hogy itt vagyok, hogy figyelnek engem. Folyton attól féltem, hogy rossz helyre lépek...
- Szóval egy temetőbe hoztál. Gyanús voltál nekem.
- Jó reggelt.
- Most legyek olyan mint te és mondjam azt hogy: Este van?...Már minden világos. De nem
szép dolog, hogy egy ilyen helyre szántad az unokatesódat. Szerintem csak a névteleneket
vagy azokat, akik komoly bűnt követtek el a közösség ellen, azokat földelnének el egy
ilyen ápolatlan, undorító helyen.
- Tévedés! Nem lehetsz. Mert nincs más, aki olyan csodás lenne mint én. Én isteni vagyok.
Egy olyan gyermeteg elme mint te, el sem tudja képzelni ezt a nagyságot... - helyben
vagyunk, megint nyomatja unalomig ismételt dumáit - mert olyan király vagyok... - még
mindig?? - zseniális elmém... – jaj ne már...kérlek...ne!
- Befejeznéd?! – és ekkor egy pillanatra mintha...
- Az én tökéletes... - ekkor a szájára csapom a kezemet
Jól megszorongatom a pofáját és dühödten nézek a szemébe:
- TE ÖNTELT PÖCS! - úgy látszik nála csak az kiabálás használ
FIGYELJ RÁM! HAGYD MÁR ABBA A SZÖVEGELÉST! Elég sokáig húztad már az agyamat. ELÉG!
Nincs nálad nagyképűbb, infantilis hülye gyerek az országban! Ha tényleg olyan okos
lennél, annak valamiben meg is kéne nyilvánulnia, NEM?! Örökké csak a kötekedsz és a
levegőbe beszélsz! Semmi értelme dumálni ha közben semmit nem csinálsz!
- De én...
- ...olyan halott vagy, akárcsak én.
A szemét dög soha nem látott elképedéssel nézett rám a hóesésben. Én kellemes mosollyal üdvözöltem.
- Úgy van! Nem csak te játszottad ma az istent.
- Mégis hogy lettél volna képes? - lassan ejtette ki a szavakat
- Úgy ahogy te. Csak épp volt annyi eszem, hogy ne mérgezzek meg egy egész családot.
- Nem mérgeztem meg, te nyomoronc!!!
- Talán egy fél óra és már az sem leszek, mert te is megöltél engem. Szerintem ezzel
kvittek vagyunk. Akkor nincs harag ugye? - nyújtottam felé a kezemet
- Bocsi hogy nem reagálok erre, olyan betegesen higgadtan mint te! Te beteg fasz! Ha én
nem öltelek volna meg, előbb-utóbb úgyis kinyírod magad! Mit számít ez?! - ez már sok
- Állj le a gúnnyal vagy nagyon megbánod. Nem érdekel mennyire zaklatott fel, ha nem fogod
vissza magad...
- ...nincsenek barátaid, sosem lesz barátnőd, tehetségtelen vagy és egy nyamvadt szavadat
sem lehet érteni soha!!!
A következő pillanatban a járomcsontja az öklömmel koccant. Örömmel horpasztottam be azt a hülye képét. A lökés erejétől, nem bírt talpon maradni. Hátra tántorodott majd szédülten a hóba zuhant. Had hűtse le magát. Kiegyenesedtem és megigazítottam a kabátomat. Az ütés ereje a föld felé vonzott. Én elég stabilan álltam, de az indulattól és a vágytól, kis híján én is ott kötöttem ki.
Higgadtan sétáltam a fekhelye mellé. Leguggoltam és szelíden felemeltem a kalapomat.
- Tudod milyen régóta vágytam erre? - felemelkedtem és tisztelettel a fejemre helyeztem
Akár hálásak is lehetünk egymásnak...a dolgok egy elcseszett nézőpontjából.
Légy jó...
Ha igazat mondott, már nem lehet sok időm hátra. De legalább azt a kicsit egyedül tölthetem. Elsétálok a patakhoz, keresek magamnak egy megfelelő helyet és ölbe tett kézzel várom a kaszást. Ennyi volt. Ha tudtam volna, hogy egy őrült miatt ez lesz az utolsó napom, mindent másként tettem volna. Elég bátorságom lett volna randira hívni azt a bizonyos lányt, elég pazarló lehettem volna, hogy vegyek magamnak egy rendes laptopot. Szórakozhattam és alkothattam volna, amíg még megtehetem, hogy legyenek valakik, akik emlékeznek rám és legyenek valamik, amikről rám emlékeznek.
A kerítés felé fordulok. Egyre hidegebb van, a hótól alig látok valamit. Ekkor váratlanul neszt hallok a hátam mögül. Azonnal hátra kapom a fejem, de nem vagyok elég gyors. Az éles kő az arcom jobb oldalán talál el. Az ütéstől csaknem elvesztem az eszméletemet. Görnyedten előre bucskázom. Nem esem el, de térdre kényszerít. Látom, ahogy a vérem a fehér hóra csöppen. A sebemet fogva, ingerülten kémlelek hátra újból. Az ujjaim között meleg vér buggyan elő. Érzem ahogyan lüktet a homlokom. Fájón és szédülve, egy „nagyon” sötét alakot pillantok meg a hó forgatag közepette. Feleszmélek, ha még egy ilyen eltalál a földön maradok és soha többé nem kelek fel. Legyengültem és nem csak a seb miatt. Össze kell szednem minden erőmet, felhasználni a nem létező energiatartalékaimat. Nem hezitálok, azonnal nekirontok az ellenfelemnek, még ha nem is látom. De sikerül! Mindketten a belezuhanunk a hóba.
Nagyon ficánkol alattam, próbálom lenyugtatni. Mindkét kezemmel az arcába markolok. Befogom az orrát és a száját is, de szörnyen makacs módon tiltakozik ellene. Megfeszítem az izmaimat és várok arra, hogy lecsillapodjon. Szépen lassan csak elfogadja, hogy vége. Nem kapálózik többet, nem rángatja a fejét. Ekkor újabb kődarab ütközik a homlokomnak.
Elfelejtettem a kezeit...
Lámpaoltás...
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
'NEM! Még nincs vége!'
Magamhoz térek. Sötétség. Rettentő hideg és szűkös a hely. Elviselhetetlen szag csapja meg az orrom és rögtön tudom hol vagyok. Az alattam lévő szúrós darabok is rögtön értelmet nyernek, de inkább gondolni sem akarok erre. Föld ízét érzem a számban és alig kapok levegőt. Ijedten tapogatok magam előtt, mikor meghallom az ásó biztató hangját. Még nincs veszve minden! Vagyis megmérgeztek...ezért ma meghalok...szóval tökmindegy...igazából...meg is fulladhatnék itt...de...De ez egy rohadt módja a halálnak! Nem lehet így vége! Ki kell herélnem ezt a majmot!
A föld felettem még biztosan friss. A halálfélelem és a harag hajt.
'Ez a szemét! Élve eltemetett! Az ő szeretett unokatestvérét, ok nélkül meggyilkolta és elföldelte, hogy más ostobasága miatt fulladjon meg, ebben a nyomorult földben, névtelenek és erőszaktevők között! Elborzadok ha belegondolok, hogy egy ilyen undorító ember végez velem! Ha kijutok..NEM!...AMIKOR kijutok innen, kiszállok ebből a sírból, megragadom azt az idiótát és addig püfölöm, ameddig nem ütöm felismerhetetlen véres péppé azt a hatalmas pofáját!'
Letörlöm az arcomról a vért és a földet, és oldalra köpöm a szám tartalmát. A lábammal és testemmel is helyet szorítok magamnak. Nem okozhat gondot rést ütni ezen a szétrohadt koporsón, a neheze csak az után jön. Még mindig hallom az ásót, ahogy időről időre a talajba ütközik, nem lehetek mélyebben egy méternél. A folyamatos áradattal szemben kell úsznom egészen a felszínig...
Abban a pillanatban eluralkodik rajtam a pánik. Úgy érzem elfogy a levegőm
'Nem várhatok tovább! Most kell indulnom. Mennem kell!'
A fa jobban bírta mint gondoltam, de hamar sikerül áttörnöm. A föld az arcomba szakad. Rohamos ütemben kezdek ásni, mintha az életem múlna rajta. Energikusan kapálózom magam előtt.
'Még nincs vége! Egy perc, egy perc és végre kijutok innét! Ezzel most túllőttél a célon te baromarcú, most kicsinállak! Várj csak! Máris a felszínen vagyok!'
Ekkor a csuklóm átüti a legfelső réteget. Lassan és remegve forgatom hosszú, kifeszített ujjaimat. Érzem ahogy szakadatlan hóeséstől a tenyeremnek ütköznek a hópelyhek. Sikerült! De mivel nem akarok megfulladni, nem hagyom hogy visszacsússzak a sírba. Nagy erővel csapom le a kezem a laza földbe. Felfelé tolom magam és próbálok megkapaszkodni, mind két kezemmel. Vadul akasztom bele a karmaimat a talajba. Kilöknöm a felsőtestemet, de újra belesüppedek. Futóhomokként nyel el újból. Küzdök ellene, de az lefelé húz szüntelen, mintha a halálomra vágyna. Kitépek minden halott gazt magam körül, újra meg újra megkapaszkodom és nyomom előre a testem, de ugyanúgy visszahúz. Egyre inkább fölöslegesnek látszanak a gyenge próbálkozások, lassan elfogy minden erőm, ahogy az esélyem a szabadulásra...de a harag viszont tovább hajt.
Nagy levegő. Végre kikászálódom onnét. Csupa föld és hó vagyok. De élek.
Csendesen kúszom felé. Halkan köhécselve emelkedem fel a rohadék mögött, aki élve eltemetett. Túl későn jön rá, hogy nem végzett tökéletes munkát. Még mindig gépiesen hajigálja a földet az ásójával. Gyenge testem szinte idegen erővel méri a csapást. Most törtem ki a saját síromból, iszonyatosan fáj a fejem, a méreg lassan leterít. De képes vagyok rá, mert muszáj a földbe döngölnöm ezt a faszfejet!
Fölé görnyedve üvöltök rá - Mi a francot képzelsz!?!? - Leereszkedem hozzá és tovább ütöm. Igen kitartó. Az ütéseimet sorra visszakapom tőle, mindet megtesz azért hogy maga alá gyűrjön, de én is jól bírom. A hóban hempergünk, mint két kutya. Összekapunk az utolsó falaton, ami azt a pár percet jelenti az előre elrendezett halálunk előtt. Az egész olyan szürreális, mintha már rég elvesztettük volna az eszünket.
A harc vízszintesen zajlik. Ököllel ütjük egymást, rugdossunk. Minden lehetséges eszközzel próbáljuk megfékezni a másikat. Akármit találok, felkapom és belenyomom a szájába, az orrába, a szemébe, ahol csak érem. Kövekkel és botokkal hadonászunk, havat és földet szórva magunk körül. Nem finomkodunk többé, mindkettőn belsejében ott ég a gyilkolás vágya.
Ekkor elkap egy törött ágat és végig húzta az arcomon. Tüskék szakítják fel a bőröm. Kis híján megvakít...de akkor elkapom és magam alá nyomom. Az ággal együtt megszorítom a kezét, ami így belefúródik a markába. Most figyeltem rá. Ingerülten próbál kiszabadulni a helyzetből, de már elfogyott minden ereje. Előnyös helyzetben vagyok. Egyetlen mozdulattal kifordítom a csuklóját. Nyögdécselése nagy, fájdalmas üvöltésben teljesedik ki. Fájt neki. A vérem az arcába csöpög. Undorodva köpi vissza rám.
- Tudod...valójában...sosem bírtalak... – mondja nehézkesen - Az állandó borongásod és az idióta idézeteid...
Újabb sebet vág rajtam. A bal markában szorongatott bicskával, felvágja a csuklóm felső részét. Nem sokkal téveszti el az ereimet. A fájdalom nem hagyja, hogy tovább tartsam a földön. Lecsúszik róla a kezem és könnyedén félrelök. Lassan egy sírkőhöz kúszom és nekidöntöm hátam. Ő közben a késével kipiszkálta az ágat a kezéből. Lazán odasétált elém, megállt a sír előtt.
- Eleget idegesítettél már. Felmetszem a torkod és végre bevégzem.
Azért jó sokáig húztuk nem igaz? – kinyitotta a kését
Most pedig saját kezűleg öllek meg!
- Nem tudom...
- MIT AKARSZ MÉG? ADD FEL VÉGRE!
Mind két karom fáj, ezért a szívére célzok. A revolverem szokásos hangját hallatja az éjszakában. - Nem tudom mi a neve – a sírkőnek támaszkodva állok fel újból - Csak azt tudom milyen hangja van, amikor embert öl.
Képtelen voltam rendesen megtartani a fegyvert, mégis a szíve közepébe találtam az egyetlen golyóval, ami a tárban volt. Büszkén kb fél méterről. A lövedék ereje hátra lökte kedves barátomat. A feje a sírkőnek koccant. Elkezdett belesüppedni a sírba ahonnan kitörtem. Úgy ül ott akár csak én egy fél perce. De neki ezúttal végleg reszeltek. A drágám végül a saját sírját ásta meg.
Miközben közelebb lépek, hallom ahogy még nyüszög párat. Halálos sebet ejtettem rajta. Nem szenved már sokat.
- A rohadt életbe, ember! Hogy jutottunk idáig?!
Ordibálok a temető közepén, szinte hisztérikusan:
– Eleinte jó barátok voltunk...mi történt velünk?
Bassza meg...
A sírja előtt guggolok, lazán támasztom a kezeimet és meredten bámulok felé, könnyes szemekkel. Persze nem kapok választ. Már nincs kitől. Érzem, hogy lassan nekem is végem. Óvatosan ereszkedem vissza korábbi helyemre. Most szemben ülünk egymással.
'Csak bátran! Vedd elő a bagót! Jól fog esni.' – A kabátom belső zsebébe nyúlok
A benzines gyújtó csak harmadszorra képes meggyulladni. Mélyen a cigarettába szippantok, majd megkönnyebbülten ejtem vissza magam mellé fáradt tagjaimat. Minden mozdulat szenvedés már. Hátra hajtom a fejem és kifújom a füstöt.
Azóta is megállás nélkül esik. Szépen lassan beteríti a testem. De nem baj. A hideget szeretem.
Kint a hidegben már sokkal jobban érzem magam. Idekint a ház melege után, a kelleténél jobban vacogok. De nem baj. A hideget szeretem.
Ahogy kilépek az ajtón és a lépcső aljára érek, megpördülök és kérdőre vonom.
- Mit akarsz? - kérdeztem
Az árnyalak kis híján fellök a lépcső adta lendülettel. Elsuhan mellettem, mintha ott sem lennék.
- Hé te! - szóltam utána
Kérsz egy szálat? - és nyújtottam felé a Moon dobozból lazán kilökött cigarettát.
A kedves unokatesóm nem hagyna ki egy ilyen remek alkalmat arra, hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét. Azzal megállt, majd lassan rám nézett. Engem bámult halott képpel. Nagyot sóhajtott, ami hatalmas lehelet formájában tört elő belőle.
- Kösz...De te nem dohányzol.
- Én nem is... - hogyan is értené meg ennek filozófiáját?
Ezek után meg sem állt az utcáig. Ha nem sietek utána, talán ott is hagyott volna. Vajon mi lehet ilyen sürgős neki? Nem is, inkább: Mi az, amit a romlott agya forral abban a sötét fejében? Igen, így jó.
Az utunk további fele komor csöndességbe fordult. Furcsának találtam, de belőle bármit kinézek. Senki sincs az utcán. A házak udvaráról figyelnek páran, egy-egy kutya ránk mordul, de egyébként síri csend uralkodik. Általában nem zavarna, de most az őrületbe kerget - Miért vagyunk mi itt? – kérdezgetem magamtól. De a házak megfelelő ütemben tűnnek el a hátunk mögött, ezért nem panaszkodhatok.
Elhagyjuk az utolsó házát is. Az utca végén lévő emelkedőn vasúti átjáró van sorompókkal felszerelve. Egy pillanatra azt hiszem megállunk a villódzó fényben, de kócos barátom csak nem bír megállni. Tovább megy a földúton a sötétség felé. Sötét elméjét vonzza a sötét...áh az előbb jobban ment...
- Megjöttünk. Az utca végén, a sínek alatt, még a hold sem világít, francot sem látok,
nyögd már ki mit akarsz!
- Arra. - mutogatott hasztalanul maga elé, majd előre ment
Van ott egy fa. A patakra dőlt. - erre megtorpantam
Na mi van, csak nem félsz?
- Tőled ki fél?
- ...pedig nem ártott volna
Az ösvény mellett ott volt a kidőlt fa, ahogy mondta. Felmásztunk rá és nagyjából két méterre álltunk egymással szemben. Hasonlóan átlagos magasságú, mint én. Se nem alacsony se nem magas. Pontosan 200 nappal vagyok fiatalabb nála, habár nem sokkal, de én vagyok a magasabb, ami egyedül őt zavarta.
- Jól van. Most már itt vagyunk, a háttér is tökéletes, áruld el mit akarsz vagy itt
hagylak a fenébe!
- Ma este meghalsz.
- Persze!...Oké...Látod ha rendesen beleéled magad, egész hatásos tudsz lenni, csak
így tovább haver.
Felé kacsintottam és próbáltam megveregetni a vállát persze csak óvatosan.
- Na szevasz!
Azzal hátat fordítottam és intettem neki. Az ösvény felé vettem az irányt...
- MEGÁLLJ! - tört ki belőle
Vonszold vissza a nyamvadt segged!
Ez meglepett, sosem hallottam ilyen őszinte indulatot tőle.
- Elmondanád, hogy mégis mi okom lenne rá? - félig visszafordulok és kérdőn kitárom a
kezemet
- Nem érsz haza. Nincs annyi időd.
- Mit makogsz?
- Megmérgeztelek bucikám. - mégis ki használ ilyen kifejezéseket?
Ez egy rossz vicc. De mégis, mire készül ez az alak? Ezzel lehervasztotta örökös mosolyom. Ez már nem vicces. Egészen eddig nagyban lapított, pedig általában be nem fogja a hülyeségeit.
- Áh! Tudod ez...ez már egész hihető volt. Bravó! De tudsz te ennél jobbat is.
Nehéz lépéssel kerülök vissza a vastag fatörzsre:
- Halljam, hogy követted el?
Felhúzom a kabátom ujjait. A nyitott bőrkabátomat a csípőre tett kezemmel tartottam vissza. Ez a legvagányabb beállásom, tökéletesen támogatom vele a számonkérésemet. Nem érdekel, hogy majd megfagyok, ez csak még határozottabbá tesz. Ráadásul ma csak egy pólót vettem fel. De nem vacogok, most nem szabad! Kíváncsian várom ezúttal mivel állt elő, ez a majom.
- A sakktábla, amit annyira szeretsz. Az volt az. Direkt neked lett készítve. Emlékszel?
Nem apróztad el, az egész tálcát elvetted, senkit nem engedtél a közelébe. Megállás
nélkül tömted magadba, mintha szándékosan mérgezted volna meg magad. Nevetséges volt,
mennyire terv szerint ment minden.
Komor arccal meredtem a vigyorgó unokatestvéremre.
- Te hülye barom! Abból más is evett! - mutattam felé
Egy percre abba hagyta a vihogást.
- Az ellenanyagot a mérgezés előtt kell beadni. Órákkal a parti előtt, mindenki megkapta a
kötelező oltást.
Kivéve...persze...téged. A válasz tehát: nem! Te abnormális...
- Tudod, nyomorult dolog valakivel így végezni. Egy aljadék vagy, de még mindig maradt
valami, ami nem világos.
- Mondd csak.
- Miért sétáltál ki az erdő közepére az emberrel, akit megöltél? Nem félsz hogy gyanúba
kerülsz, ha én itt meghalok?
- Ja...Csak annyi, hogy itt ástam meg a sírodat a közelben. Arra gondoltam közel is van,
a föld is jó puha. Ugye megérted, hogy nem akarlak hurcolászni utána? Tökömnek van ideje
és energiája erre. Egy hullát cipelgessek neked jobbra-balra az éjszaka közepén?
Mindjárt indulunk.
- Ha eltűnök keresni fognak, nem zavar?
- ENNYIRE NEM GONDOLTAM ÁT BAZDMEG! KURVA ÉLETBE MÁR!! FRANCÉRT KELL ITT OKOSKODNI!!!
- ...bocsi öregem. Ez mégiscsak egy gyilkosság, ha gondolod segíthete-
- DÖGÖLJ MEG!
- Igen, már megöltél. Emlékszel? - mosolyt erőltettem magamra -
Gond letudva. Mikor is indultunk el?
- NEKED VAN ÓRÁD FASZKALAP!!...
Oké-oké, higgadjunk le. – mondta majd hátra simította rakoncátlan tincseit
- A nyugalom szobra vagyok. Szeretnél mondjuk...sétálni?
- Indulj... - biccentett felém
A patak mentén haladtunk. A hangulat már nem volt olyan feszélyezett. Bevallotta bűnét, megnyugodott. De valahogy mindketten megkönnyebbültünk ettől.
- Láttad a Trópusi vihart? Ben Stiller, Jack Black, Robert Downey Jr...
- Sorolhatod őket, nem ismerem a színészeket.
- Volt benne egy jelenet, amikor a szigeten az a baromi idegesítő robbantás specialista
megkérdezte a háborús veteránt, tudja-e mi a neve annak a baró stukkernek, ami nála van. Erre az öreg:
„Nem tudom mi a neve, csak azt tudom milyen hangja van, amikor embert öl.”
- Igen, na és? Ez miért fontos most?
- Nem tudom. Csak eszembe jutott...
Arra?
Volt egy ösvény fel a sínekhez. Meredek és keskeny volt, egy köves kis utacska, ami hamar felvitt minket a tetőre.
Szép látványt nyújtott a világító városka, még ha nem is látszódott teljes egészében.
- Hűvös a szél, azt hiszem esni fog. - ebben a pillanatban fenemód költőinek éreztem magam
- Gyere.
- Oda le?
- Igen! Menjünk légy szíves, ne állj meg a síneken!
Lenézek a mélybe. A domb másik oldalán nem volt levezető út. Óvatosan ereszkedtünk alá. Elég volt egy rossz lépés...
A tornacipőm talpa rögtön megcsúszik a köveken. Elindulok lefelé, gyorsabban mint szeretném. Hátra fordulok, hogy megkapaszkodjak a növényzetben, de akkor hirtelen megakad valamiben a lábam. Elvesztem az egyensúlyomat. Az egyik percben a levegőben kapálóznak a kezeim, a másikban a hátam nagy erővel a földhöz csapódik, majd egy hátra bukfenccel elterülök a domb alján, a patak mellett.
'Gratulálok' - mondta a rohadék belső hangom.
Inkább a víz csobogását hallgatom...Közben a társam leereszkedik mellém, persze finomabban. Aztán így szól:
- Gratulálok! - és a tesóm is...megint igen jól szórakozott rajtam.
A hátamat fájlalva felülök:
- Hé! Ne nevess rajtam! - ellenkező esetben persze én is kinevetném
- Hallod! Ezt tanítani kéne. - és tovább nevetett, mintha muszáj volna
Amikor megunta végre, odalépett hozzám:
- Na gyere. - befeszítette jobb karját és segítőkészen felém dőlt.
A sin másik oldalán, lent a dzsumbujban haladtunk. Szánalomra méltó kis út volt ez, felé görnyedt mindenféle haszontalan giz-gaz. Az arcom elé teszem a kezem, a visszacsapódó ágak ellen. Attól félek, hogy a tüskék kiszakítják a kabátomat.
- Itt még sötétebb van. Te direkt választod ezeket az utakat?
- Arra célzol, hogy a sötétben elevenebb vagyok? Igazság szerint, mostanában tényleg
hidegen hagy a sötétség. Mond hogy éjszakai lény vagyok...nem érdekel, én szeretem.
Különben nem kéne kritizálnod a zsenit, aki végzett veled. Múltkor még itt volt...
- Egy izé? De amúgy ha olyan zseni vagy miért nem tudod merre kell mennünk?
Szerencsére hamar kiértünk onnét. Közben rendesen neki állt havazni. Összehúztam magamon a kabátot és megigazítottam a kalapom. Ölbe szorított kezekkel mentem tovább.
Hamarosan elértünk egy foghíjas kerítéshez. Öreg rozsdás drótkerítés volt, régesrég elvesztette feszességét. Néhol csak úgy elterült, mondván: „Kerülj beljebb!” - az évek alatt tehát igazán barátságossá vált.
Belépve romos kőtömbök emelkedtek mellettünk. A temető rég használaton kívüli volt. A sírkövek megdőltek vagy összeroskadtak saját súlyuk alatt. Gondozatlanul terültek el a sírok, buja növényzet nőtte be őket. A falu szélén lévő ódon temetőben évtizedek óta nem hantoltak el halottakat.
Hirtelen szörnyen rossz érzés fogott el. Az éjszaka közepén egy temetőben. Úgy éreztem halott testeken taposok, hogy tudják hogy itt vagyok, hogy figyelnek engem. Folyton attól féltem, hogy rossz helyre lépek...
- Szóval egy temetőbe hoztál. Gyanús voltál nekem.
- Jó reggelt.
- Most legyek olyan mint te és mondjam azt hogy: Este van?...Már minden világos. De nem
szép dolog, hogy egy ilyen helyre szántad az unokatesódat. Szerintem csak a névteleneket
vagy azokat, akik komoly bűnt követtek el a közösség ellen, azokat földelnének el egy
ilyen ápolatlan, undorító helyen.
- Tévedés! Nem lehetsz. Mert nincs más, aki olyan csodás lenne mint én. Én isteni vagyok.
Egy olyan gyermeteg elme mint te, el sem tudja képzelni ezt a nagyságot... - helyben
vagyunk, megint nyomatja unalomig ismételt dumáit - mert olyan király vagyok... - még
mindig?? - zseniális elmém... – jaj ne már...kérlek...ne!
- Befejeznéd?! – és ekkor egy pillanatra mintha...
- Az én tökéletes... - ekkor a szájára csapom a kezemet
Jól megszorongatom a pofáját és dühödten nézek a szemébe:
- TE ÖNTELT PÖCS! - úgy látszik nála csak az kiabálás használ
FIGYELJ RÁM! HAGYD MÁR ABBA A SZÖVEGELÉST! Elég sokáig húztad már az agyamat. ELÉG!
Nincs nálad nagyképűbb, infantilis hülye gyerek az országban! Ha tényleg olyan okos
lennél, annak valamiben meg is kéne nyilvánulnia, NEM?! Örökké csak a kötekedsz és a
levegőbe beszélsz! Semmi értelme dumálni ha közben semmit nem csinálsz!
- De én...
- ...olyan halott vagy, akárcsak én.
A szemét dög soha nem látott elképedéssel nézett rám a hóesésben. Én kellemes mosollyal üdvözöltem.
- Úgy van! Nem csak te játszottad ma az istent.
- Mégis hogy lettél volna képes? - lassan ejtette ki a szavakat
- Úgy ahogy te. Csak épp volt annyi eszem, hogy ne mérgezzek meg egy egész családot.
- Nem mérgeztem meg, te nyomoronc!!!
- Talán egy fél óra és már az sem leszek, mert te is megöltél engem. Szerintem ezzel
kvittek vagyunk. Akkor nincs harag ugye? - nyújtottam felé a kezemet
- Bocsi hogy nem reagálok erre, olyan betegesen higgadtan mint te! Te beteg fasz! Ha én
nem öltelek volna meg, előbb-utóbb úgyis kinyírod magad! Mit számít ez?! - ez már sok
- Állj le a gúnnyal vagy nagyon megbánod. Nem érdekel mennyire zaklatott fel, ha nem fogod
vissza magad...
- ...nincsenek barátaid, sosem lesz barátnőd, tehetségtelen vagy és egy nyamvadt szavadat
sem lehet érteni soha!!!
A következő pillanatban a járomcsontja az öklömmel koccant. Örömmel horpasztottam be azt a hülye képét. A lökés erejétől, nem bírt talpon maradni. Hátra tántorodott majd szédülten a hóba zuhant. Had hűtse le magát. Kiegyenesedtem és megigazítottam a kabátomat. Az ütés ereje a föld felé vonzott. Én elég stabilan álltam, de az indulattól és a vágytól, kis híján én is ott kötöttem ki.
Higgadtan sétáltam a fekhelye mellé. Leguggoltam és szelíden felemeltem a kalapomat.
- Tudod milyen régóta vágytam erre? - felemelkedtem és tisztelettel a fejemre helyeztem
Akár hálásak is lehetünk egymásnak...a dolgok egy elcseszett nézőpontjából.
Légy jó...
Ha igazat mondott, már nem lehet sok időm hátra. De legalább azt a kicsit egyedül tölthetem. Elsétálok a patakhoz, keresek magamnak egy megfelelő helyet és ölbe tett kézzel várom a kaszást. Ennyi volt. Ha tudtam volna, hogy egy őrült miatt ez lesz az utolsó napom, mindent másként tettem volna. Elég bátorságom lett volna randira hívni azt a bizonyos lányt, elég pazarló lehettem volna, hogy vegyek magamnak egy rendes laptopot. Szórakozhattam és alkothattam volna, amíg még megtehetem, hogy legyenek valakik, akik emlékeznek rám és legyenek valamik, amikről rám emlékeznek.
A kerítés felé fordulok. Egyre hidegebb van, a hótól alig látok valamit. Ekkor váratlanul neszt hallok a hátam mögül. Azonnal hátra kapom a fejem, de nem vagyok elég gyors. Az éles kő az arcom jobb oldalán talál el. Az ütéstől csaknem elvesztem az eszméletemet. Görnyedten előre bucskázom. Nem esem el, de térdre kényszerít. Látom, ahogy a vérem a fehér hóra csöppen. A sebemet fogva, ingerülten kémlelek hátra újból. Az ujjaim között meleg vér buggyan elő. Érzem ahogyan lüktet a homlokom. Fájón és szédülve, egy „nagyon” sötét alakot pillantok meg a hó forgatag közepette. Feleszmélek, ha még egy ilyen eltalál a földön maradok és soha többé nem kelek fel. Legyengültem és nem csak a seb miatt. Össze kell szednem minden erőmet, felhasználni a nem létező energiatartalékaimat. Nem hezitálok, azonnal nekirontok az ellenfelemnek, még ha nem is látom. De sikerül! Mindketten a belezuhanunk a hóba.
Nagyon ficánkol alattam, próbálom lenyugtatni. Mindkét kezemmel az arcába markolok. Befogom az orrát és a száját is, de szörnyen makacs módon tiltakozik ellene. Megfeszítem az izmaimat és várok arra, hogy lecsillapodjon. Szépen lassan csak elfogadja, hogy vége. Nem kapálózik többet, nem rángatja a fejét. Ekkor újabb kődarab ütközik a homlokomnak.
Elfelejtettem a kezeit...
Lámpaoltás...
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
'NEM! Még nincs vége!'
Magamhoz térek. Sötétség. Rettentő hideg és szűkös a hely. Elviselhetetlen szag csapja meg az orrom és rögtön tudom hol vagyok. Az alattam lévő szúrós darabok is rögtön értelmet nyernek, de inkább gondolni sem akarok erre. Föld ízét érzem a számban és alig kapok levegőt. Ijedten tapogatok magam előtt, mikor meghallom az ásó biztató hangját. Még nincs veszve minden! Vagyis megmérgeztek...ezért ma meghalok...szóval tökmindegy...igazából...meg is fulladhatnék itt...de...De ez egy rohadt módja a halálnak! Nem lehet így vége! Ki kell herélnem ezt a majmot!
A föld felettem még biztosan friss. A halálfélelem és a harag hajt.
'Ez a szemét! Élve eltemetett! Az ő szeretett unokatestvérét, ok nélkül meggyilkolta és elföldelte, hogy más ostobasága miatt fulladjon meg, ebben a nyomorult földben, névtelenek és erőszaktevők között! Elborzadok ha belegondolok, hogy egy ilyen undorító ember végez velem! Ha kijutok..NEM!...AMIKOR kijutok innen, kiszállok ebből a sírból, megragadom azt az idiótát és addig püfölöm, ameddig nem ütöm felismerhetetlen véres péppé azt a hatalmas pofáját!'
Letörlöm az arcomról a vért és a földet, és oldalra köpöm a szám tartalmát. A lábammal és testemmel is helyet szorítok magamnak. Nem okozhat gondot rést ütni ezen a szétrohadt koporsón, a neheze csak az után jön. Még mindig hallom az ásót, ahogy időről időre a talajba ütközik, nem lehetek mélyebben egy méternél. A folyamatos áradattal szemben kell úsznom egészen a felszínig...
Abban a pillanatban eluralkodik rajtam a pánik. Úgy érzem elfogy a levegőm
'Nem várhatok tovább! Most kell indulnom. Mennem kell!'
A fa jobban bírta mint gondoltam, de hamar sikerül áttörnöm. A föld az arcomba szakad. Rohamos ütemben kezdek ásni, mintha az életem múlna rajta. Energikusan kapálózom magam előtt.
'Még nincs vége! Egy perc, egy perc és végre kijutok innét! Ezzel most túllőttél a célon te baromarcú, most kicsinállak! Várj csak! Máris a felszínen vagyok!'
Ekkor a csuklóm átüti a legfelső réteget. Lassan és remegve forgatom hosszú, kifeszített ujjaimat. Érzem ahogy szakadatlan hóeséstől a tenyeremnek ütköznek a hópelyhek. Sikerült! De mivel nem akarok megfulladni, nem hagyom hogy visszacsússzak a sírba. Nagy erővel csapom le a kezem a laza földbe. Felfelé tolom magam és próbálok megkapaszkodni, mind két kezemmel. Vadul akasztom bele a karmaimat a talajba. Kilöknöm a felsőtestemet, de újra belesüppedek. Futóhomokként nyel el újból. Küzdök ellene, de az lefelé húz szüntelen, mintha a halálomra vágyna. Kitépek minden halott gazt magam körül, újra meg újra megkapaszkodom és nyomom előre a testem, de ugyanúgy visszahúz. Egyre inkább fölöslegesnek látszanak a gyenge próbálkozások, lassan elfogy minden erőm, ahogy az esélyem a szabadulásra...de a harag viszont tovább hajt.
Nagy levegő. Végre kikászálódom onnét. Csupa föld és hó vagyok. De élek.
Csendesen kúszom felé. Halkan köhécselve emelkedem fel a rohadék mögött, aki élve eltemetett. Túl későn jön rá, hogy nem végzett tökéletes munkát. Még mindig gépiesen hajigálja a földet az ásójával. Gyenge testem szinte idegen erővel méri a csapást. Most törtem ki a saját síromból, iszonyatosan fáj a fejem, a méreg lassan leterít. De képes vagyok rá, mert muszáj a földbe döngölnöm ezt a faszfejet!
Fölé görnyedve üvöltök rá - Mi a francot képzelsz!?!? - Leereszkedem hozzá és tovább ütöm. Igen kitartó. Az ütéseimet sorra visszakapom tőle, mindet megtesz azért hogy maga alá gyűrjön, de én is jól bírom. A hóban hempergünk, mint két kutya. Összekapunk az utolsó falaton, ami azt a pár percet jelenti az előre elrendezett halálunk előtt. Az egész olyan szürreális, mintha már rég elvesztettük volna az eszünket.
A harc vízszintesen zajlik. Ököllel ütjük egymást, rugdossunk. Minden lehetséges eszközzel próbáljuk megfékezni a másikat. Akármit találok, felkapom és belenyomom a szájába, az orrába, a szemébe, ahol csak érem. Kövekkel és botokkal hadonászunk, havat és földet szórva magunk körül. Nem finomkodunk többé, mindkettőn belsejében ott ég a gyilkolás vágya.
Ekkor elkap egy törött ágat és végig húzta az arcomon. Tüskék szakítják fel a bőröm. Kis híján megvakít...de akkor elkapom és magam alá nyomom. Az ággal együtt megszorítom a kezét, ami így belefúródik a markába. Most figyeltem rá. Ingerülten próbál kiszabadulni a helyzetből, de már elfogyott minden ereje. Előnyös helyzetben vagyok. Egyetlen mozdulattal kifordítom a csuklóját. Nyögdécselése nagy, fájdalmas üvöltésben teljesedik ki. Fájt neki. A vérem az arcába csöpög. Undorodva köpi vissza rám.
- Tudod...valójában...sosem bírtalak... – mondja nehézkesen - Az állandó borongásod és az idióta idézeteid...
Újabb sebet vág rajtam. A bal markában szorongatott bicskával, felvágja a csuklóm felső részét. Nem sokkal téveszti el az ereimet. A fájdalom nem hagyja, hogy tovább tartsam a földön. Lecsúszik róla a kezem és könnyedén félrelök. Lassan egy sírkőhöz kúszom és nekidöntöm hátam. Ő közben a késével kipiszkálta az ágat a kezéből. Lazán odasétált elém, megállt a sír előtt.
- Eleget idegesítettél már. Felmetszem a torkod és végre bevégzem.
Azért jó sokáig húztuk nem igaz? – kinyitotta a kését
Most pedig saját kezűleg öllek meg!
- Nem tudom...
- MIT AKARSZ MÉG? ADD FEL VÉGRE!
Mind két karom fáj, ezért a szívére célzok. A revolverem szokásos hangját hallatja az éjszakában. - Nem tudom mi a neve – a sírkőnek támaszkodva állok fel újból - Csak azt tudom milyen hangja van, amikor embert öl.
Képtelen voltam rendesen megtartani a fegyvert, mégis a szíve közepébe találtam az egyetlen golyóval, ami a tárban volt. Büszkén kb fél méterről. A lövedék ereje hátra lökte kedves barátomat. A feje a sírkőnek koccant. Elkezdett belesüppedni a sírba ahonnan kitörtem. Úgy ül ott akár csak én egy fél perce. De neki ezúttal végleg reszeltek. A drágám végül a saját sírját ásta meg.
Miközben közelebb lépek, hallom ahogy még nyüszög párat. Halálos sebet ejtettem rajta. Nem szenved már sokat.
- A rohadt életbe, ember! Hogy jutottunk idáig?!
Ordibálok a temető közepén, szinte hisztérikusan:
– Eleinte jó barátok voltunk...mi történt velünk?
Bassza meg...
A sírja előtt guggolok, lazán támasztom a kezeimet és meredten bámulok felé, könnyes szemekkel. Persze nem kapok választ. Már nincs kitől. Érzem, hogy lassan nekem is végem. Óvatosan ereszkedem vissza korábbi helyemre. Most szemben ülünk egymással.
'Csak bátran! Vedd elő a bagót! Jól fog esni.' – A kabátom belső zsebébe nyúlok
A benzines gyújtó csak harmadszorra képes meggyulladni. Mélyen a cigarettába szippantok, majd megkönnyebbülten ejtem vissza magam mellé fáradt tagjaimat. Minden mozdulat szenvedés már. Hátra hajtom a fejem és kifújom a füstöt.
Azóta is megállás nélkül esik. Szépen lassan beteríti a testem. De nem baj. A hideget szeretem.
- VÉGE -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése